Andalúziában járunk, Marbella mellett egy csinos kis településen, Esteponaban. Flamenco estre készülünk, de egyelőre egyedül vagyok. Beülök a bárba, kikérem a copita de Rioja-mat (egy pohár vörösbor a legjobbikból) és közben szemezgetek a pulton sorakozó spanyol falatkákkal. 

Senki nem néz rám sajnálkozva (szegény, miért iszik itt egyedül a pultnál?), senki nem gondolja, hogy ismerkedni jöttem, senki nem hiszi, hogy az ital rabja lennék. Errefelé ugyanis ez az élet része: beülsz a sarki bárba a nap bármely szakában, iszol egy pohárkával, választasz mellé egy tapa-t és egyszerűen élvezed az életet.

Egyszercsak bekiált a csehó előtti téren focizó srác, hogy kér egy pohár sört. Nem jön be, csak bekiabál. Nehogy azt hidd, hogy -rajtam kívül-  ezen bárki is meglepődik vagy felháborodik. Sőt, két perc múlva már viszik is neki az italt a "focipályára". Közben a sarokban helyet foglaló társaság int, hogy rendelni szeretne és már rohan is hozzájuk a felszolgáló. Le se tagadhatnák, hogy külföldiek, erősen törik a spanyolt, de a rendelést azért le tudják adni. Tetszik, hogy a pincér nem néz rájuk kiguvvadó szemekkel és nem mondja, hogy nem érti. Mert ő érti, érteni akarja.

Mindeközben megkérdezem a serényen pakoló, készülődő pultost, hogy mennyibe kerül a belépő a szomszédos teremben fél órán belül kezdődő flamenco előadásra. A srácnak, aki amúgy ott dolgozik, fogalma sincs. Mosolyogva közli, hogy majd jön a flamencos csapat, ezt a részét ők intézik. Nem aggódja túl a dolgokat, így én is csak mosolygok és türelmesen várok tovább. A Rioja-m már lassan elfogy és továbbra is kérdéses, hogy bejutunk-e egyáltalán az előadásra.


Tény, hogy kicsit másképp intézik a dolgokat a spanyolok, ugyanis már 1-2 órával előtte odatelefonáltam, hogy asztalt foglaljak, de azt mondták, már nem vesznek fel foglalást a flamencora, mert nem biztos, hogy marad hely, jöjjek kezdés előtt egy fél órával és akkor megmondják. Sose voltam jó matekos, de ha tudom, hogy az étteremben hány férőhely van és hány foglalást vettünk fel, akkor könnyen ki tudom számolni, hogy van-e még hely vagy sem. De nem aggályoskodom, hisz’ tudom, hogy felesleges. Olyan kedvesen mondta, hogy nem tudja, lesz-e hely, hogy elfogadtam. Inkább idejöttünk korábban –és mivel útközben elaludt a kislányom a kocsiban, így én egyedül jöttem be-, hogy szerezzek egy asztalt a flamencos vacsorára.

 

 

Sikerült! Kezdés előtt 10-15 perccel kiszámolták, hogy marad szabad asztal :), amit le is foglaltak nekünk. Bár az előadás 9-kor kezdődik, 8-kor már megtelik a terem és a felszolgálók sebtiben felveszik az italrendeléseket. A pincérfiú, aki előtte a bárban tüsténkedett -tudod, akinek fogalma se volt, hogy mennyibe kerül a flamenco est- , hozza a borunkat. Rioja-t rendeltünk, ellenben ő nagy boldogan jön egy üveg cádizi (amúgy finom) fajtával. Mondjuk neki, hogy Rioja-t kértünk a kollegától. Ő állítja, hogy az bizony Rioja. Mert abból többféle is van. Mutatom neki, hogy nagy betűkkel rá van írva a címkére is, hogy CÁDIZ. De nem lehet rá haragudni, mert annyira kedves és kedélyes, hogy nem feltételezed róla, hogy át akar verni, csupán fogalma sincs a borokról (sem). :)
 
Hasonló dolgok miatt otthon már pipa lennék, de itt, Spanyolországban csak mosolygok az egészen, mert túl jó a hangulat ahhoz, hogy ezzel elrontsam. Azt érzem, hogy az emberek élvezik az életet és nem lovagolnak apróságokon, nem idegeskednek feleslegesen.

Szintén mosolyt csal az arcunkra a házilagosan készített, szétvágott színes kartonpapír, azaz az étlap. (Kár, hogy nem csináltam róla fotót). Felsorolásszerűen szerepelnek rajta a választható ételek. Szerinted feltüntették rajta az árakat? Nem, nem derül ki, hogy mi mennyibe kerü. Ez egy ilyen étlap. Vajon köretet is tartalmaznak az ételek? Ez sem szerepel sehol. Ezek most tapas méretűek vagy normál adagok? Nem tudni. :) Gyakorlatilag semmi nincs feltüntetve az étlapon, de mindegy, nem lényeg. Fő, hogy van asztalunk, rendelünk, finomat eszünk és közben már megy a kopogás a színpadon, elkezdődött a flamenco.

A két felvonás közti szünetben tombolasorsolás következik. Vettem pár szelvényt bízva a jószerencsében, hátha nyerünk valamit. Mire felfognám a rendszert, hogy hogy kell nézni a szelvényeket, miként kombinálni a számokat- amiben a szomszéd asztalnál ülő franciák segítenek- addigra vége az egésznek. De nem nyert senki. Nahát, ilyen tombolát se láttam még, senki nem nyert! A fődíjként megvillantott karton bort a konferanszié visszaviszi a színfalak mögé. Ez egy ilyen tombola volt, kérem szépen. Izgalom volt, nyertes nem.  Ahogy elnézem, ez sem izgatott különösebben senkit. 

Maga a flamenco előadás nagyon színvonalas volt - legalábbis laikus szemmel-, élményszámba ment. De az estének mégsem ez volt az esszenciája, hanem a spanyol mentalitás és atmoszféra. Tetszik ez a lazaság, és itt elnézhető a szakmai bénaság is, mert kedvességgel és jókedvvel párosul. Azt érzem, hogy az emberek élvezik az életet, jelen vannak. Akkor is ha épp dolgoznak. Spanyolország így jó, ahogy van, én ezekért az élményekért (is) szeretem!